Harmadik trimeszter

2009.04.12.

2008. június
Szinte eseménytelenül telt, voltunk nyaralni, Mackónak lezáródott a tréninges korszaka-tarott már másfél éve-, továbbra is jártam jógára, a pocakom nőtt, és már éreztem Kótyit. Főleg esténként volt aktív a kis Pockos, amikor leküldtem egy kis fagyit neki. Ha nem volt fagyi akkor Nutellával örvendeztettem meg. Ilyenkor mindig beindult és nyomkodta a kis fejét meg popsiját. Élvezkedett.
Volt egy vicces sztori is ebben a hónapban.  Nem tudom ki hogy éli meg a várandósságot, de nekem az a volt a legnehezebb, hogy a lábam folyamatosan növekedett. ( Az alapméret 38-as volt és 40-es lett a végkifejlet.) Ez önmagában még nem lenne olyan nagy probléma, de ha cipőt vagy papucsot kell húzni akkor már igen. Az ősidőkből találtam egy nagyon kényelmes farmerpapucsot, ami szinte újállapotnak látszott.  És csinos is volt. Ruhához, farmerhez egyaránt. Merthogy pocakosan se mindegy, hogy néz ki az ember lánya. Na, én ebben a remekműben feszítettem mindenhol, elfeledkezve arról a tényről, hogy mind a súlyom, mind pedig a lábam növekedésnek indult. Ráadásul nagyon meleg is volt. A nődokim a Váci úton rendel, elég nehéz ott parkolni, legjobb megoldásként én mindig a  Westend-be parkoltam. Szokásomhoz híven most is enyhe késésben voltam, és még pénzt kellett felvennem. Leparkíroztam, majd átloholtam a plázán a Nyugati téren lévő sárga-fekete bankautomatához, kivettem a szükséges mennyiséget, kiléptem az ajtón és 3 lépés után az én trendi pacskerom felmondta a szolgálatot. Naná, hiszen eszméletlen módon megterheltem. A szó szoros értelemben leszakadt a lábamról. De csak az egyik. Ott álltam, 10 percem volt még, hogy a dokihoz érjek, egyik lábamon papucs a másikon meg csak pa. Valahogy összeeszkábáltam, persze ilyenkor nincs az embernél  pillanatragasztó, hiába a női táskák rejtelme. Többen sajnálkozva néztek amit kifejezetten utálok. Végül aztán megráztam magam és elevickéltem egy cipőboltig-hál'Istennek az aluljáró ez ügyben nem szenved hiányt- és megvettem az első papucsot amit megláttam. Nem csúnya, de papírvékony a talpa, Mackó a minap ki is röhögte, hogy ezt nevezem én papucsnak?
2008. július
Elkezdtük megtervezni a babaszobát. Kótyi szépen növekedett, már súlyban mérték, 2349 gr volt. És farfekvéses. Emlékszem élénken erre a napra. Gyanútlanul mentem az épp aktuális vizsgálatra. Asztalra fel, ultrahangfej elkezdett dolgozni. Oldalra nézek a monitorra, és amikor fent járt a fejjel a bordáimnál akkor én a monitoron Kótyi fejét látom. Egészségügyis létemre nem volt nehéz összehozni a két dolgot, de a doki kimondta helyettem, hogy ez a gyerek biza' farfekvéses. Pedig én meg voltam győződve arról, hogy már régen megfordult. A dokim elmondta, hogy van még 3 hét, hogy megforduljon, ellenkező esetben császármetszés lesz, mert elsőszülő nőknél ha faros a baba, nem engedik a normál, hüvelyi szülést. Illetve, választhatom még a külső fordítást a 37. héten. Ennek röviden az a lényege, hogy éhgyomorra bemegyek a kórházba, méhizomlazító infúziót bekötnek, majd 2 doki kívülről megpróbálja megfordítani a babát. Hát, ez nekem nagyon rosszul hangzott. Hazafelé menet potyogtak a könnyeim, és egyfolytában a császármetszés ténye dübörgött a fejemben. Nem akartam elfogadni, hogy nem szülhetem meg Kótyit úgy ahogy elterveztem. Normálisan. Természetesen. És most olyat fogok elmondani, amit eddig még csak egy embernek, egy barátnőmnek mondtam el, aki most várja az első babáját. Szóval, akkor, azok a könnyek hazafelé menet, azok a megkönnyebbülés könnyei voltak. Megkönnyebbültem, hogy lehet, hogy mégsem kell Kótyit kínok közepette megszülnöm. Én ugyanis rettegtem a szüléstől. Szó szerint a hideg rázott ha rágondoltam. Valamikor a középsuli vége felé egy gyakorlaton láttam egy szülést, ami borzalmas volt. Ez az élmény élt bennem, és nem tudtam kiverni a fejemből. A jógán sokat beszélgettünk erről, és Réka szerint el kell fogadni a tényt, hogy fájni fog, másként nem megy. Én próbáltam, Isten lássa lelkem, de nem sikerült. Amikor felcsillant a császármetszés lehetősége én lecsaptam rá mint az a bizonyos gyöngytyúk. Pityeregtem ugyan, hogy nem leszek majd igazán jó anya ha nem szülöm meg normál úton, meg majd nem fog beindulni a tejem, de belül, a lelkem mélyén megnyugodtam. Azért csinálgattam a megfordító gyakorlatokat, amiket  Anikó a dúlám és Réka a jógaoktató mondott. Beszéltem is Kótyihoz, hogy forduljon meg, de Kótyi velem volt. Ő se akart kínlódni.
Jut is eszembe, babaszoba. Nálunk ez sem volt egyszerű dolog. Az úgy volt, hogy van nálunk 2 szoba meg egy frankó kis nappali. Amíg nem volt még tervben Kótyi, addig az elrendezés úgy nézett ki, hogy nappali, háló és kupi-teregetős-mindent elrejtős szoba. Amikor jött Kótyi és helyet kellett keresni neki a lakásban akkor úgy döntöttünk, hogy bár az első pár hónapot velünk tölti ugyan egy bölcsőben, már ami az éjszakákat illeti, de azért mégis csak illik neki egy szobát kreálni, és neki adtuk a kupi-szobát. Igen ám, de azt teljesen fel kellett újítani. És itt kezdődött az ámokfutás. Volt a kertben egy hatalmas fakupac, ami még a ház előző tetejéből-mert hogy fel lett újítva-maradt. Plussz Mackó márciusban megnyírbáltatta az egyetlen árnyékot adó fát a kertben, és a kis-és nagy faágakat a fakupac tetejére dobálták a jómunkások. Az így ténylegesen is hatalmasra duzzadt kupac feladata a téli időszakra lett determinálva, fűtési célzattal, de előtte fel kellett aprítani. Ezért Mackó még áprilisban kölcsönkért egy motorosfűrészt, ami egészen júliusig a garázsban állt használatlanul. Így a kupiszobából addig nem tudtuk kipakolni a felesleges bútorokat amíg a fűrész ott lebzselt. Haditervet kellett készíteni, mert már igencsak szorított az idő. A lényeg, ha még követhető: fakupac eltüntetése a fűrész segítségével, fűrész visszaad, kicsit átrendezve hely lesz a garázsban, szobából felesleges dolgok kipakolásra kerülnek, szoba üres és lehet végre festeni, meg tapétázni, meg bútort venni és szerelni. Így történt, hogy csak kezdetben ugyan, de 7 hónapos terhesen, a majd' 40 fokban fát aprítottam én is, hogy haladjunk a melóval. A többi melót Mackó az öccsével, Petivel végezte el, akinek külön köszönet ezért.
2008. augusztus
Szóval augusztus második felére elkészült a csodaszép babaszoba, és amire nagyon büszke vagyok, hogy a festést és tapétázást leszámítva (energia hiányában) mindent mi csináltunk. Jó érzés volt bemenni oda és elképzelni, hogy nemsokára majd a mi fiunk fogja ezt a szobát használni. Kótyinak azóta is nagyon tetszik a szekrény ablaküvegén lévő Tiffany-üvegre hajazó kis motívum. Mindig megcsodálja ha odaviszem ruhát választani.
Augusztusban még megkockáztattunk egy utolsó közös nyaralást. Legalább is egy jó pár évig most nem fogunk kettesben nyaralni sehol. Sümeget választottuk célpontnak és nagyon jól éreztük magunkat.
A várandósság utolsó hónapját már egy nő sem kívánja. Főleg nem nyáron. Nekem ugyan nem voltak kifejezetten nagy problémáim a meleggel, annál inkább a rám rakódó súllyal. Az utolsó hónapra már úgy néztem ki mint egy bébielefánt anyukája. Hatalmas kezek és lábak, óriási pocak, ami napról-napra egyre nagyobb. Aludni sehogy se bírtam, éjjel vagy 10x biztos, hogy felkeltem pisilni.
A hónap végén a dokival megállapodtunk a szeptember 8.-ban, mondván, hogy ez egy szép nap, hétfő, a hétvégén már otthon leszünk.
Szeptember 1-én még bevállaltam egy fotózást a Kismama újságnak. Benne voltam az utolsó negyedéves különszámban is és most az áprilisi számba is beletették ugyanazt a cikket. Különböző mozgásformákról ír a cikk, pocakosoknak.
Táskák összepakolva, így vártuk a nagy napot.