Esküvő

2009.04.17.
Esküvőre mentünk. Nem a sajátunkra, az nem lesz. Meggyőződés. Szerencsére egyikünk se akarja (én már kipróbáltam, és nem tetszett, Mackó meg ki se akarja próbálni). Viszont Mackó egyik fősulis évfolyamtársa feltétlen tudni akarta milyen a házasság szent köteléke. De nem itt Pesten, hanem egész közel, mindjárt Sárváron. Kótyi mindösszesen alig volt 3 hetes, és mi nekiláttunk a nagyvilágnak. Vittük magunkkal anyukámat, mert a szállásunk a helyszíntől gyalogosan 5 percre volt, és így én is részt vehettem a nagy nap bulizós részén. De kezdem az elején. Akkor tanultuk meg, tehát viszonylag elég hamar, az elindulás egyetlen parancsolatát, ami emígyen szól: "Ne kapkodj, inkább késs el mindenhonnan, de etesd meg a kölköt rendesen!" Biztos van még több parancsolat is, ami majd később fog felbukkanni, de nekünk akkor ezt dobta a gép. Sietve indultunk ugyanis el-hogyan is máshogy?- és Kótyika letépődött a táplálékfonalról. Nem tetszését először nem jelezte, kivárt a kis gaz. Egészen Pest széléig se jutottunk, amikor megállásra kényszerített minket, ugyanis akkor már telitorokból üvöltött kaja után. Miután megkapta amiért síkítozott, békésen elszuszikált, de ez csak az álca volt, mert fél órával azután, hogy újból nekivágtunk a nagy messzeségnek, megint hangosra fogta magát. Ezúttal baromi melege volt. Újból megálltunk, letéptem róla ruhát, maradt rajta egy body meg egy pelenka. Még megpróbáltam táplálkozásra bírni, hátha túljárhatok az eszén, de addigra már ki is üvöltötte magát, a hasa is tele volt és a komfort érzete is a helyén volt. Nekünk meg még 200 km volt hátra. Kótyi szerencsére bealudt, és a maradék kilométereket megállás nélkül tettük meg.
Az esküvő jól sikerült, mindenki igent mondott, senki nem tévesztett a szövegében, és hellyel-közzel én is részt tudtam venni a vacsorán és a tánci-táncin is. Kótyi jól viselkedett, kétszer kellett neki enni adni, aztán aludt is tovább, én meg mehettem bulizni. Jól sikerült az este és a hazafelé út is produkciómentes volt.
Mindenki, akinek elmeséltük, hogy hol jártunk Kótyival, bátornak nevezett minket. ( Akkor még nem mondtuk, hogy márciusban Floridába készülünk.) Szerintem nincs ebben semmi különös. Mi egy pár vagyunk, ahova lehet, együtt megyünk. Kótyinak csak ránk van szüksége, és ha mi éppen menésben vagyunk, hát természetes, hogy ő is. Nem volt hidegben, nem éhezett, csupán utazott pár kilométert. Javaslom, hogy ne bánjunk úgy a gyermekünkkel mint egy hímestojással, vigyük magunkkal bátran mindenhová, ha valami nyűgje van, azt úgyis jelezni fogja.