Előre leszögezem: nincs kép róla. Erről a rettenetről nem lehet képet csinálni. Valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy a kismotorral való eszeveszett száguldásból még baj lesz. Persze ha nálam történik mondjuk a múlt héten, amikor szabin voltam, hát na bumm. De szegény Anyu volt ma a 2-es számú áldozat, mert természetesen az első helyen Buci végzett. A délelőtti levegőzés vége felé jártak, lent motorozott a Kölök, Anyu meg nézte(írhattam volna, hogy motoroztak, de Anyu nem tud motorozni), aztán Anyu szólt Bencének, hogy megtörölné az orrát, talán lassíthatna a tempón, és elkezdett kotorászni egy zsepi után. Buci úgy gondolta, hogy ez marha vicces, és egyébként meg neki tökéletes az orra körüli nedves állapot, majd legurult a babakocsi feljárón-ezt még simán vette-, és utána 1 méterrel ki tudja miért egész egyszerűen felborult. Természetesen nem a kezével tompított, hanem a fejével, annak is a bal oldalával és az állával. Vagyis előbb valószínűleg az álla érkezett-látván a sebet- és utána még egy kicsit megsimogatta a pofijával a betont. Volt sírás-rívás, potyogtak a könnyek, Anyu meg először nem is látta az állát, csak később. Ekkor hívott, hogy mi legyen. Mondtam, ha nem szöknek ezerrel a hemoglobinok, akkor nyugi, egyen, aludjon, 4 körül ott vagyok, majd meglátjuk, hogy alakul a délután program. Azért kiszáguldottam az ambulanciára, megnéztem ki van 5-ig rendelős, és mondtam neki, ha úgy ítélem meg a helyzetet visszajövök a Béjbivel. Persze először nevetett a doki rajtam, hogy hát engem is elért a kismotor végzet, de aztán nyugtázta a témát.
Hazaértem, kisfiam szalad felém, először a pofiján láttam a sebet, az nem volt vészes, sima horzsolás, viszont az állát nem volt hajlandó megmutatni. Kértem, hogy mutassa meg a bibijét-ez most nálunk nagy sláger, hirtelenjében nem is tudja hova mutasson-, így volt ez most is, na persze, hogy nem az állát mutatta, hanem egy másik, még csütörtökön szerzett remekművet. Kicsit erőszakoskodtam, aztán döntöttem, hogy mehetünk vissza.
Az ambulanciára való bejutás sima ügy volt, Buci gyanútlan volt. Lefektettem a vizsgálóasztalra, még mindig csend volt, aztán amikor a doki közelített felé, már nem volt nyugodt, folyton fel akart ülni, ez azt hiszem érthető is volt. A doki azt mondta, hogy nem vészes, szerencsére az álla nem nyílt szét, lekezeli, és tesz rá egy sebösszehúzó ragasztást. A lekezelés legdurvább része a hidrogén-per-oxidos lemosás, ami istentelenül csíp, viszont kiszed mindent ami nem a sebbe való. Buci lábát Anyu, kezét az asszisztens lány fogta, én a fejét tartottam, és szegény Gyerekemről ömlött a víz, potyogtak a könnyei, látszott rajta, hogy ezt most nagyon nem szereti. (Az az igazság, hogy én ezt tudtam, de szánt szándékkal nem vittem haza hidrogént, mert tudtam, hogy én nem leszek képes ezzel kitakarítani a sebét. Ha valaki, akkor én tudom, mitől döglik a légy! Mármint ami a sebeket illeti.) A Betadine-os ecsetelés és ragasztás(fordítva) már gyaloggalopp volt. Mondta a doki, hogy a ragasztás kábé 1 óráig lesz fent mert leizzadja meg lefolyik a nyála(így is volt), de Betadine-ozzam és kamillázzam, aztán szépen meggyógyul.
Persze hazaérve azonnal a kismotorra pattant, egyáltalán nem izgatta magát. A lakásban kúszott-mászott, ágyon ugrált, rohangált. Dráma csak akkor volt amikor kamillázni vagy Betadine-ozni kellett a sebét. De akkor nagy dráma van!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése