FosTojás

2010.01.30.
A történet tegnap esti, csak akkor fáradt és lusta voltam megírni. Bence a szokásos kis esti rituáléjában volt, olvasás, integetés, kis víz, majd a szopipárnán kínlódott egy sort. Az Istennek sem akart elaludni. Tény, hogy nem volt túl nagy fárasztás délután. Kis idő múlva meguntam, hogy ott tekereg, megkérdeztem akar-e az ágyában pogózni tovább. Bólogatott, én meg cselekedtem. Letettem, felállt. Letettem, felállt. Meguntam, kimentem. Sírt, visszamentem, letettem, betakartam és lefeküdtem a kanapéra. Azt hiszem kicsit elnyomott a buzgóság. Mind ez idáig a kiságyból egy nyekkenés sem hallatszott. Elaludt volna? Ááá, dehogy, újabb rugdosás, de most már halovány bűzt kezdtem érezni. Bekakilt volna? Nem szokott ilyenkor kakilni. De a szag egyre intenzívebb lett, és hát ennyi idő után az ember már megismeri a SZARSZAGOT! Déjá vu érzésem lett. Utoljára apró újszülött korában csinált ilyet. Emlékszem, akkor is totál kibuktam, hogy minden etetést kakilás követ. Akkoriban az volt a szállóige, hogy a "pelenka gyár belőlünk él". Nos, közelebb mentem a kis harci egérhez, és mit ad Isten: tényleg szaros. Kivettem kibontottam. Nem szaros, hanem összefosta magát. Hagyom még vagy 5 percet küzdeni az ágyban és á la complett cserélhettem volna az egész hóbelegancot. Így csak a pelenkát kellett kicserélni a többi megúszta. A kis közjáték után pár perc a jegesmedvékkel, hogy hagy vigyék magukkal a kaki szagot. Majd újból nekirugaszkodtunk, hogy Bence megtalálja az összhangot az Álommanóval vagy manókkal. Nem bánom ha többen vannak, annál gyorsabban hintenek álomport kis Fostojás szemére.