Dokinál

Kedden volt az idei év utolsó kontrollja. Persze jövőre folyt.köv. mivel kevesebb mint a fele hátra van még.
Amióta Ficánka beköltözött a szívem alá, megint elkezdett foglalkoztatni a szülés gondolata. Buci császár volt, méghozzá program császár, és amire vissza tudok emlékezni belőle, az jó volt. Ismerve az orvosomat, nem mertem korán előhozakodni a szülés témával, mert ő az a "Ha majd odaértünk ahhoz a hídhoz, akkor átmegyünk rajta." típus. Ezért elhessegettem ezeket a gondolatokat, és amúgy is babonából nem akartam róla beszélni. Most azonban ő hozta fel a témát, mondván, hogy már a 22. hetet taposom, lassan kezdjek el gondolkozni rajta, hogy mit szeretnék. Elmondta a szakma szabályai szerinti dolgokat, hogy elvileg nyugodtan szülhetek hüvelyi úton és választhatom a császárt is. Ez volt az a pillanat amikor hatalmas kő hegyek zuhantak le a vállamról. (Aki nem híve a császárnak az innen már ne olvassa tovább.) Nem fenyegetett a hegszétválás lehetőségével hanem nagyon korrekten elmondta, hogy mivel nálam nem téraránytalanság vagy nagy fej miatt volt császár, hanem mert nem fordult meg, ezért nyugodtan beleengedhetnek/nének egy normál szülésbe is. Én azonban nem akarom. És el is mondom az indokaimat.
Valamikor 18 éves lehettem amikor egy középiskolai nőgyógyászati gyakorlat során láttam egy szülést. Nem tudok mást mondani csak azt, hogy szörnyű volt. A mai napig elevenen él bennem a kép ahogy az a nő szenved, ahogy benyúl az orvos a tágításhoz, ahogy a hasába könyökölnek, ahogy reped, aztán ahogy kibújik a baba, és nincs még vége a szenvedéseinek, meg az enyémnek se, a lepény "megszületése" konkrétan az orvos közbenjárásával lett meg. Emlékszem az orvos könyökéig véres kezére és a nő arcára. Nem tudom hányadik babája volt, de nem lennék meglepődve ha nem szült volna többet.
Kábé 14 év elteltével vártam az első babámat. Az emlékek teljesen homályba merültek. Természetesen én is normál úton akartam világra hozni Bencét, hogy teljes női mivoltom kiteljesedjen. Ahogy közeledtem a 30. hét felé, egyre jobban féltem. Kismama jógára jártam Gáborjáni Rékához, akkor már elég régóta. Az ő nyugodtsága és a sok-sok beszélgetés a félelmekről segített felszínre hozni az okát annak, hogy miért rettegek ennyire a szüléstől. Az imént leírt középiskolai élmény volt a bűnös. Nem sokkal később kiderült, hogy Bence medencevégű és ha nem fordul meg a 37. hétig, akkor program császár lesz belőle. Természetesen kiborultam, hogy császár lesz, és akkor mi lesz velem meg a gyerekemmel, nem lesz majd tejem, besárgul, ésatöbbi internetről összeolvasott sok-sok baromság. De legbelül tudtam: ez egy égi jel. Becsületből és mert kíváncsi voltam, csináltam a magzatmegfordító jóga gyakorlatokat, beszélgettem Bencével, hogy mi lenne ha megfordulna, de nem voltam túl őszinte. Nem is fordult meg.
A szülés vagy inkább a születés napján én fütyürészve mentem a kórházba és 9:20-kor megszületett Bence. Nem volt rossz élményem, tejem a 2. napon volt már, szoptattam, nem sárgult be, mindenki normális volt, egyszóval rendben volt minden. Én nem tudom milyen az a fájás, és lehet, hogy lemaradok valami nagyon szép élményről, de érzem, hogy nekem így jó. Volt és lesz. Nem akarok most se fájásokat, csak egész egyszerűen a kiszemelt napon bemenni a kórházba és császárral világra hozni Emilit. A bent eltöltött napok alatt többen is voltak a szobában akik császárosok voltak és nagyon szenvedtek. Nem értettem miért. Ma már tudom. És értem. Értem azokat a nőket akik normál, hüvelyi úton indulnak a szülésnek, majd 6-8-10 esetleg 12 óra vajúdás esetleg szenvedés után császár lesz a dologból. Mert nem tágul eléggé, mert fájásgyengeség van, de azért az olyan, hogy nem kívánják a legnagyobb ellenségnek se. Bekötik az oxytocint, rájuk teszik az NST-t, lehet mozogni néha de azért jó lenne ha időnként feküdnének....és még lehetne sorolni csak nincs értelme. A vége úgyis császár. Egy elcsigázott anyával és babával. Ezért szenvedtek annyira. És én mint program császár 6 óra után kipattanok az ágyból, zuhanyzom, wc-re megyek nagyot alkotni, meguzsonnázom és soha többet ki nem adom a gyereket a kezemből. Mert érzem, belehalok ha nem lehet velem. 4 éjszakán keresztül félig ülő helyzetben aludtam a hasamon Bucival. Imádtam azokat a napokat.
Ezt csak azért írtam le, mert van bennem némi félelem, hogy majd nem lesz ennyire jó megint. De tudjuk, minden fejben dől el. Megpróbálok erre koncentrálni.
Mire megyek megint a dokihoz, döntéssel kell mennem a szülést illetően. De én már réges-rég döntöttem. Tudom a napot, és ettől most nagyon boldog vagyok.