Mai nap

2009.11.16.

Vannak ismerőseim-természetesen gyerekes anyukák-akik amikor megtudták, hogy hol dolgozom, az volt az első kérdésük, hogy "és nem rossz nézni a síró gyerekeket?". A válaszom rendszerint az volt, hogy "nem". Igen. Egészen addig amíg valóban el nem kezdtem dolgozni októberben. Most ha behoznak egy Bence-korú babát a műtőbe, aki nem tud beszélni, babaszaga van, rongyival, kedvenc játékkal a kezében vagy éppenséggel cumival a szájában torkaszakadtából sír, hát sokszor elszorul a torkom, mert minden babában Bencét látom vagy legalábbis azt gondolom, hogy akár Buci is lehetne. Nagyon rossz, de azt gondolom, hogy idővel hozzá fogok szokni és most már anyaként más szemszögből látom a munkám. De nem rovom fel magamnak a múltat se, amikor egy síró kisgyerekre mindenféle érzelem nélkül néztem. Persze, sajnáltam, ha olyan baja volt, de ez most már más. És fura érzés.

És amiért ma mindenképp muszáj kibeszélnem magamból a munkát az a következő: korai kezdés volt ma műtőben, egy májdaganat miatt. Nem én voltam a műtősnő, de mindent láttam. És nehéz ezt feldolgozni. Bence korú baba, haja szegénynek egy szál se. Több kemoterápián esett át, most lehetett operálni. Ha minden jól ment volna, akkor kivették volna a csúnya daganatot a májából, bezárják és irány a gyógyulás útja. De nem így történt, mert a daganat olyan szegmentben van, hogy ha eltávolítják akkor gyakorlatilag nem lett volna májműködés, az meg tudjuk mivel jár. Kis tanakodás után úgy döntöttek, bezárják, itt aztán mindenféle szakzsargonok repkedtek, amiket mi sem értettünk, csak annyit, hogy valami anyagot kell majd adni a babának, hogy összezsugorodjon a daganat. Aztán majd az egyik szülőnek kell donornak lenni, hogy tudják pótolni a kivett szegmentumot.

Biztos vagyok benne, hogy bármelyik szülő azonnal a fél karját is oda fogja adni csak meggyógyuljon a baba. És azt is remélem lesz erre a daganatzsugorításra is elég idő és nem fog áttétet adni a célegyenesben....

Jó ilyenkor hazajönni az én eleven, rosszcsont Mákszememhez, és magamhoz ölelni szorosan és elmondani minden nap egy imát, hogy soha-soha ne legyen semmi baja.