2009.10.09.
Bucitojásnak jön a foga. Szerintem. Teljesen egyértelműek a tünetek. Olyan vörös a nemesebbik fele mint az a bizonyos csillag. A pelenkázások dulakodásba fulladnak, sőt már előtte menekülőre fogja. Próbálom megfogni, elrohan, beveti a smúzolós, figyelemelterelő hadműveletet-tudja, ettől elolvadok, aztán mikor végre a karmaim közé kaparintom és közelítünk a pelenkázó felé, kitör a Nagyhiszti. Igazi, krokodil könnyes,saját nyál-félrenyelős, köhögéses Nagyműsor. Nekem meg a szívem szakad meg, mert sajnálom. Kibontom a pelust, és szörnyűködöm. Hiába biztosítom az együttérzésemről, hiába beszélek, mondókázok, énekelek-ráadásul a kedvenceket-, fújom, semmi nem hat. Csak sír és sír. És megértem. Aztán ha készen van, még remeg a fájdalomtól, de már csimpaszkodik belém. Lerakom és alig bír menni. Még sír. Egy dolgot ilyenkor tuti nem tesz. Nem fog egy darabig leülni. Mert akkor fáj.
Aztán itt van még az alvás. Helyesebben a nemalvás. Alig alszik délutánonként 1-másfél órát. Felébred és sír. Pedig nem szokott sírva kelni. Az éjszakák egyenlőre még eseménytelenek, ameddig lehet nem szedálnám le.
Az étvágya is megcsappant egy kicsit.
A front is belekavar a menetrendbe, mert hideg jön és erre nagyon érzékeny Kótyi. Hisztisebb, nyűgösebb, fáradékonyabb. Én meg próbálok higgadt és nyugodt maradni, ami azért nem egyszerű, mert szeretnék neki segíteni, de nem tudok.
Ja, és sehol se látok kibúvó fogacskákat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése