Az indiai masszázsról

Felhívom a finnyás olvasók figyelmét, hogy ez egy igen szaros téma lesz, tehát aki túl érzékeny az amúgy teljesen hétköznapi témára, az tegye meg, hogy elhagyja az oldalamat. Egy idevágó történettel kezdem:
drága jó főorvos úr, aki ma már nem praktizál, egy vizit alkalmával megállt a hasfájós gyerek ágya mellett, megvizsgálta és azt kérdezte: " Flatusok vannak?" A gyerek értetlenül nézett rá. Főorvos úr tovább folytatta: " A beleid mocorognak?" Megint buta arc nézett vissza, mire főorvos úr azt kérdezte: "Fingani szoktál?" Na erre már volt válasz. Ezt csak azért írom le, mert szerintem jobb természetesen és egyenesen beszélni. Ezek teljesen természetes dolgok, olyanok amik mindenkivel megtörténnek. Nem kell álszentnek lenni senkinek sem. És ha esetleg megint a cigányos trágárságom kerülne előtérbe, hát most stílusos leszek: pont lefosom!
Szóval, utolsó mentsváram Sangita volt. Nyuszika már nagyon nyugtalan volt, bár a szélcsövezés és az Espumisan-Colief kombó hatásosnak tűnt. Viszont nem szeretném folyton a csövet dugdosni a fenekébe.
Kedden fél 2-re beszéltük meg a találkozót, pontosan érkezett. Kérte, hogy előtte 1 órával egyen a baba. Kedves arc, halk beszéd, nyugodtság, finomság. Ez Sangita. Nyuszikát feltettem a pelenkázóra és levetkőztettem. Valamiért akkor Emili is nyugodt volt, akkor kámpicsorodott el először amikor Sangita felé hajolt, gondolom, meglepődött az új arc láttán, de szerencsére sikerült hamar megnyugtatni és Sangita elkezdte a masszázst. Hozott mandula olajat és levendula olajat. 15 csepp a mandulából és 2 csepp a levendulából, így indul a masszázs és a pocakkal kezdte. Megmutatta mit, merre, meddig masszírozzak. Emili jól láthatóan élvezte, még. Aztán betakarta a hasát egy textil pelussal, mondván, hogy így jobban hat a levendula hatása, és egyébként is, amely testrészek nincsenek masszírozva, azok legyenek betakarva. Jött a lába, és innentől már csak szigorúan mandula olajat használt. Itt is megmutatta, hogyan tudom  kicsit felpezsdíteni a vérkeringését. Emili ezt a részt is mondhatnám, hogy élvezte, a kis lábujjai mint a dagasztó macskának úgy jártak.:) Aztán elvesztette a türelmét és elkezdett sírni. És innen már nem volt megállás, nem lehetett megnyugtatni. Jó párszor megálltunk, felvettem, akkor megnyugodott pár percre, de aztán amint visszafektettem a pelenkázóra, már sírt is. Próbáltam azért figyelni a hát masszírozásánál meg a fejnél, de nehéz úgy elraktározni dolgokat, hogy közben Nyuszikát próbáltam megnyugtatni. Az egész masszázs amúgy nem volt több mint 20 perc és csak azért volt ilyen hosszú, mert közben Sangita magyarázott is. Naponta minimum 3x kell(ene) csinálnom, és a lábemelgetéseket pedig szinte minden pelenkázás alkalmával és amikor fent van és nem eszik. Szóval gyakorlatilag folyton mozgásban kell tartanom a kiscsajt, hogy mozogjanak a belei és tudjon pukizni illetve ne csak szélcsőre kakilni. Sangita azt is mondta, hogy van olyan családja, ahol szintén ez a baj, hogy nem kakil csak szélcsőre, és ők már eljutottak addig, hogy van szélcső nélkül is kaki. Megbeszéltük a következő találkozót, hétfőre, amikor majd én fogom masszírozni Emilit és ő meg besegít ha valami nem megy. Amikor elment, lassan nekem is indulnom kellett Bencéért a bölcsibe. Anyu maradt itthon Nyuszikával. Fejtem le tejet, a biztonság kedvéért volt majdnem 2dl. Mondtam anyunak, hogy olyan fél 4 körül szerintem adhat neki enni, éhes lesz addigra. Kérdezte, hogy mennyit adhat neki, én meg mondtam, hogy amennyit megeszik. Nem gondoltam, hogy képes lesz 2dl tejet benyomni! És képes volt. Mire hazajöttünk Bucival, már csak az üres üveget láttam, nem volt benne egy korty tej sem. Mondta anyu, hogy alig bírta kihúzni a szájából a felénél, hogy álljanak meg egy kicsit pihenni, büfizni. Gondolom a masszázs, a sírás és a macera eredményezte nála ezt az orbitális éhínséget. Aztán elaludt és egy huzamban lenyomott 3 óra alvást. És csak azért annyit, mert fürdés idő volt. Aztán visszazuhant álomországba és tovább húzta a lóbőrt. Éjszaka 1x kelt-ez amúgy jó szokása és remélem nem óhajt változtatni rajta-,és ismét aludt tovább. Reggel jókedvűen ébredt, egyfolytában mosolygott. A pelenkázón megtornáztattam a hasát majd bedugtam a szélcsövet. Na ami ezután jött az nem volt semmi. Gyakorlatilag kiröpült belőle a szar! A szó sz(a)oros értelmében. Nem erőlködött, nem tekergett, csak szart. Le mindent. Engem, a pelenkázót, a földet. Megjegyzem, fehér szőnyegpadlónk van...Még jó, hogy Mackóék még itthon voltak, segített nekem. Emili felemelt lábát fogta én meg nyomtam egy kicsit a pocakját, és mint a mustáros tubusból, úgy jött a szar. A helyzet az, hogy mivel tele van levegővel, amit sírás és habzsolás alkalmával nyel be, ezért a kakilás is nem az az egyszerű "kifolyik oszt' kész" történet, hanem keményen jönnek vele együtt a pukik is. Ezért az egésznek olyan paintball-ozó fílingje van egy pelenkázón lévő csecsemővel, mert hogy kis, apró szarpöttyök repülnek ki a fenekéből, mindenhová. Garantált az átöltözés mindenkinek aki ilyenkor a közelében van. Szőnyegtakarítás közben eszembe jutott ez a kis mantra: "Nézem, szar. Kóstolom, szar. De jó, hogy nem léptem bele!"  Pár óra múlva megismételte ezt még egyszer, csak akkor annyi mákom volt, hogy gyorsabb voltam egy hangyányival és nem kellett szőnyeget is takarítanom. Nagy szerencse! Azért lehet megérne egy lottót kitölteni...A nap további  része Nyuszikának teljes nyugalomban telt, mondhatnám lement alfába, Zen nyugalom vette körül, abszolút a pillanatnak élt, és aludt. Látszott rajta a kisimultság, a nyugalom. Jó volt így látni.

Persze nem minden nap egyforma, vannak jó és rossz napok még mindig. Amit most meg kell "tanítani" Emilinek, az az, hogy a masszírozás nem rossz, és segít neki. Ugyanis pavlovi reflex-el gyakorlatilag azonnal üvöltésbe kezd ha lerakom a pelenkázóra. Nehéz így masszírozni, ezért nagyobb hangsúlyt fektetek a napközbeni lábemelgetésekre, ilyenkor ruhán keresztül is megmasszírozom egy kicsit a pociját. Este viszont nincs mese, olajosan muszáj legalább a hasát megmasszírozni, ennek pedig az az eredménye, hogy sír, sír és sír. Egészen a a lefekvésig. Na, ez most a projekt, hogy megtanítsam neki, hogy nincs értelme sírni. Nem könnyű.

Tegnap frontos napja volt, megint nem volt jó semmi, csak kézben volt hajlandó meglenni, ha leraktam az ágyába, maximum 10 percet volt hajlandó aludni. Egy alkalommal aludt el mélyen és tartott majdnem fél órán át: amikor el kellett volna indulni Bencéért a bölcsibe. Még szerencse, hogy anyu bent volt a városban és pont akkor telefonált, mintha megérezte volna, azt kérdezte, hogy elmenjen-e Buciért a bölcsibe. Úgyhogy Bucinak nagy meglepi volt, hogy anyu ment érte és 2 egymást követő napon is vonattal jöhetett haza. Amiből egyébként az lett, hogy ott aludt anyunál és most mennek be a városba piros vonattal mer' az olyan nagy buli!